Nyári álom pillanat

Ültünk a teraszon, Te meg én, nagyon forró nyári este volt. Arcunkat összehúzta a déli napfény parazsa, nyárillatú volt a hajam, és te belefúrtad az orrodat, csak szagolgattál, a mellemen pihentetted a kezed, miközben hátulról öleltél át. Mély, vidéki csend volt, békák és tücskök nyugtalan morajával, holdvilágítással, tűzpattogással. Az éj néma szájában csillagok tátongtak, a Duna langyosan folydogált a lábunk alatt. Pontosan szemben a puritán templom sejtelmes megvilágítása állította meg egy percre az időt, és néhány könnyed másodpercre csak ketten maradtunk. Akkor, ott váltunk egésszé, az élet csak úgy lüktetett körülöttünk, a gyertyalángok némán keringőztek az asztalon. És belőlem egy darab ott maradt abban a visszahozhatatlan, tökéletes pillanatban, mikor Te és én a nyár virágillatú lepedőjén a lelkünkkel szerelmeskedtünk.