Mások élete

Megint egy másik lakás, de mintha mindig is itt éltem volna komfortosan a hófehér falak között, egyedül is meg nem is, olyan jó volt az újra kezdés, tiszta lappal. Az első hónap egy mámor volt, pulzált minden, könyvek, fényképek, rúzsok szétdobálva a lakásban, kattogott a zár, pengett a gitár. A másodikban már jönnek vissza az emlékek, az ágy újra szorongással telik meg, a falak visszaverik az egymáshoz vágott, dühös szavakat. Nem merünk hangosan szeretkezni és esténként hallgatom az utca diszkrét, éppen csak beszűrődő zaját. Néha bevilágít az ablakon egy autó fénye, de a csillagok, a csillagok egy kicsit hiányoznak. 

Megbarnult fényképek

Géza bácsi túl a  hetvenen is feszes derékkal, felszegett állal sétál a pulpituson. Időutazás van, ebben a régi, lerobbant székházban, csak a projektor sercegése, meg az egér kattogása zavarja meg egy-egy pillanatra a tökéletes időélményt. Peregnek a fényképek, 50 év kvintesszenciája, Géza bácsi szeme csillog, régi, ismerős mosolyok bukkannak fel, örökre megmerevedett arckifejezések rajzolódnak ki a vetítővásznon. És csak mesél, nevek, évszámok, otthonok, életek, vársok, de már szökik is a könny, mert ez is halott már, jajj a Gyuri bácsi sincs már, ő is a föld alatt, halottak, mind halottak, akik mosolyognak ránk vissza egy letűnt kor fekete-fehér díszletei elől. Még jó, hogy megfényképezte őket, Géza bácsi, még jó, hogy itt maradt pár tudó szempár, és még sok-sok évig tudnak így meredni ránk.

Ha keresnél...

Ha keresnél, ma könnyen a nyomomra bukkanhatsz, mert hullanak a flitterek a szoknyámról. Ha pedig a füled után mennél, egész nap Katie Melua-t dúdolok.

Hajnali szél

Már a délutáni kávémat szürcsölöm, de az éjszaka még mindig ott van a bőröm alatt. Ha becsukom a szemem, még hallom az ágy nyikorgását, a combjaimon még ott él a tenyered emlékezete. Nem volt semmi tragikus abban a késő éjjeli szeretkezésben, inkább olyan volt, mint egy hosszú útról való hazatérés. Újra megtalált, kicsit talán kapkodó csókok, bátor kezek felfedező útja ismerős hajlatokban. A felszálló hangjaink talán megtörték az éjszaka kényes csendjét, a fények izgatottan repültek az ablakunk előtt. Apró, halk nyögéseidtől lassan kábultam el, végül úgy ringatott el a hajnal, ott a karodban, a lélegzeted ritmusára.

Paris I love you!

Holnap bepakolom a fényképezőgépem, beteszem a legszínesebb fülbevalóm, pirosra festem a körmöm és az ajkam is (!), és irány Párizs!


Szerelmem: minden nap írok Neked néhány sort egy képeslap hátuljára, ígérem! És ha hazajöttem, éjjel borozunk és sajtot eszünk!

Szerelem a palackban

Szerelmünk csendes volt és rejtőzködő, úgy őrizgettük csak halkan, magunkban. Nem szabadott volna, de mégis azonnal belém égett az arca, hangja úgy búgott a fülembe mint értő kezek alatt a gitár húrjai. Még egy csók sem jutott nekünk, még a szemünk is csak óvatosan mert összekapcsolódni.

Messze járunk már egymástól, emlékeink is csak néha buggyannak fel, de öntudatlanságomban alakja még mindig ott hánykolódik valahol, mint egy palackba zárt dobbanás, egy ringatózó üzenet, egy kis mi lett volna ha. Ma reggel is, mikor épp hogy csak visszaaludtam, és már jött is az álom, a selyempapírba csomagolt pihe-puha emlékezés. Az ébredés fehéren törte darabokra azt az újra élt vágyat, amit olyan régen, Istenem, olyan régen nem éreztem már.

Fehér álmok

Az új lakásomról álmodom, ahogy fehér falak méltóságteljesen nyúlnak az ég felé, ahogy az ablaküveg prizmaként szórja szét a napfényt, érzem a reggeli kávé illatát, a kis erkélyről hallgatom majd az őszi éjjelek hangjait. Puha, öblítőszagú ágyba, színes párnák közé hajtom a fejem, és lesz sok-sok gyertya, és saját fényképek a falon, könyvek alatt nyögdécselő polcok, égből hulló légies függönyök, és egy karcsú fésülködő asztal is. És én érzem, hogy ez már más, ez már mind-mind önként vállalt, boldog, gyógyító magány.

Intim szabadság

Szeretkezés után nem zuhanyoztam le, viszont elmentem táncolni. Hazafelé nem viseltem melltartót. Másnap reggel fehércsoki mousse-t nyalogattam a fürdőkádban.

Millió apró darabban

Bűneink, felelőtlenségünk és a végtelen, jövőbe vetett bizadalmunk most atombombaként hullt vissza ránk. Emberi életekkel játszunk, nem csak a boldogságunkkal.

Istenem, most tényleg segítened kellene, mert nincs már több erő, nincsenek tettek, csak a pislákoló hitem, hogy az élet nem lehet ilyen. Ebben a játszmában csak veszíteni lehet, boldogságunk tiszavirág életűnek bizonyult, és hiába kapaszkodunk néhány emlék töredékbe, a jövőnk a semmibe visz.

A pokol szúrós bűze belopózott a paplan alá, ott van már a fiókban, az irodai mosdóban, az autó kesztyűtartójában. Hiába a légfrissítő, hiába a parfüm, hiába a szappan. Hiába minden szó, ölelés, csók.

Nincsenek döntések, csak elfogadás, nincsenek holnapok sem. Talán nem vagyunk többé mi sem, csak én egymagam, valahol a semmi ágán, annak is a legszélén, és nincs út sem felfelé, sem vissza. Ugrani kell.

Elmesélem, milyen a világ

Kuba
„Havanna gyönyörű, abba a városban még a nyomor is valahogy más. Csak az a sok koldus! Mindenki kéreget, van aki a szappantól őrül meg, másnak a pelenka jelenti a világot. De nem tudsz tőlük mozdulni. Hiába viszed a rágót tömegével, osztogatod az aprót, a csokit, sosem elég. Valahogy nem lehet elfelejteni azoknak a gyerekeknek az arcát. Beléd ég. És van, hogy még a kurva csokoládé is elfogy.”

Brazília
„Rió igazi arcát egy turista úgysem tudja soha megismerni. A fényes karnevál, meg a luxus, a Krisztus szobor, az csak cukormáz. Ami a favellákban van, az Brazília igazi pulzusa. A sok nincstelen, vad kölyök, akik kábultan járják az utcákat. Ha egy turista véletlenül betéved oda, előfordul, hogy lefejezik. De nekem Rió mégis mindig megmarad annak a városnak, ahol a Copacabana-n szambáznak.”

Valahol Afrikában
„Tényleg léteznek a valóságban olyan emberek, akik talizmánt hordanak a nyakukban, látod ezt itt? Egy maláj törzsfőnöktől kaptam, a kunyhójában fotóztam, egy lyukból jött csak a direkt napfény. Azt mondta, oroszlánfog, szerintem mondjuk nem az. Sosem veszem le. Azóta hogy rajtam van, valahogy minden sikerül. Sokszor eszembe jut az öreg, a sárkunyhóban, és arra gondolok milyen szerencsés vagyok, hogy mindezt láthattam.„

Budapest
„A testvérem tavaly vitte el a leukémia. Pap volt, de azt is olyan máshogy csinálta - sokszor nem volt rajta reverenda és imádta a jó kocsikat, de a szíve, a szíve, az igazán a fények országa volt. Egyszer elkísértem egy nevelő intézetbe, és valamiért vissza kellett mennem a kocsihoz. Az autó tele volt cigány kölykökkel, rajta ültek a tetején, a motorháztetőn, ott szotyoláztak. Muszáj volt kivennem valamit a kocsiból, és biztos voltam benne, hogy nem úszom meg, sőt abban is, hogy sosem kapjuk vissza az autót. Mikor megmondtam, hogy az Atya testvére vagyok, nem hogy megvertek, de a nyakamba borultak mind. Fürtökben lógtak rajtam. Mert a sok kölyök azért ült az autón, hogy vigyázzanak rá. Mert ez az Atya kocsija, itt pedig kocsit hagyni életveszély. Ilyen volt, és tavaly mégis elvitte a rák. Te érted ezt?”

Mexikó
„Mexikóban rengeteg a mosoda. Olcsón és szépen dolgoznak, az ember csak bepasszolja a bőröndje tartalmát, és néhány óra múlva illatosan-ropogósan kapja vissza. Csak sokat fogyaszt a mosógép, így az árammal más helyzetekben nagyon kell spórolni. Ez nappal még hagyján, mert besüt a nap. De egyszer éjjel mentem a ruháimért, és ott ül a mosodás lány: alig tizenhat, fonott haját tekergetve kuporog a padlón a tök sötétben, mellette egy szál gyertya és a sok illatos, kikeményített ingem.”

Thaiföld
„Bangkokban a tuk-tukosok külön kasztot képviselnek. Az nagyon valószínű, hogy egyáltalán nem oda visznek, ahova menni akarsz. Ez már csak ilyen hagyomány arra felé. Legalábbis először elvisznek egy barátjukhoz, akinél sok mindent lehet vásárolni. Aztán egy másikhoz. Aztán ha van még cérnád, akkor kivisznek a piacra. És a végén esetleg oda, ahova indultál. Ha pedig arról van szó, hogy virág kéne, és a havernak történetesen virágos üzlete van a város másik felén, akkor az útba eső hatalmas, nyüzsgő virágpiac bejáratánál is letagadják, hogy nyitva van. Ezen a ponton viszont ki kell szállni. Ha végleg eleged van a tuk-tukból, még mindig mehetsz elefánttal.„

India
"Delhiben napról napra megdőlnek a fizika törvényei. Muszáj megdönteni őket, mert túl sok az ember. Ez nem választás kérdése. Ha felszállsz egy buszra, az először nyolc, esetleg tíz személyesnek tűnik. Mikor már huszonketten ültök rajta, akkor felszáll egy iskolás osztály, és hirtelen a tömeg fogalma egy életre átértékelődik benned."

Bolívia
"Dél-Amerikában nem szívbajosak az emberek. Valahogy bíznak a Istenben, vagy a jó szerencséjükben. A bolíviai dzsungeltúra része például egy hosszabb hajókázás a folyón. A nagy attrakció pedig az úszás a rózsaszínű delfinek között! Ezek persze nem idomított delfinek, annál nagyobb élmény az egész. Fél órával és pár száz méterrel később, második attrakció gyanánt lehet krokodilokat nézni, és piranhára vadászni. Ugyanabban a folyóban. "

Igazából nem a fociról

„Nézd meg a brazil focistákat! Tudod miért ők a legjobbak a világon? Mert kimennek a fülledt tengerpartra, és a homokban fociznak. Mezítláb. És a homok rohadt forró, meg süpped. Így nőnek fel.  És ha egyszer szerencséjük van, akkor kapnak egy rendes cipőt a lábukra, és onnantól csak gyep van, meg bőr labda. A homok után az nekik már csak jutalomjáték. Örülj neki, hogy most minden kurva nehéz, és nincs egy jó objektíved se, és kiröhögik a fotós állványod, mert ha egyszer minden meg lesz, akkor te leszel a legjobb!„


Ezért szeretem a férjem.

Pillangók

Nem sok sorozat van, amiben olyan igazságokat mondanak ki, mint ebben. Nem mondom meg melyikben, mert kinevetnél.

A felnőtt lét legnagyobb szívása az, hogy eltűnnek a pillangók a gyomrodból. Vigyázz a pillangókra!

Istenem, annyira de annyira a szívemből szólt! Ha megvannak még, vigyázz a pillangóidra!

Lefejezett erotika

Aznap leszakadt az ég. Langyos májusi zivatar, semmi több, de az égnek elképesztő színe volt, én mondom. Annyira zöld volt minden, hogy szinte vakított. Nem lehetett anélkül beszívni a levegőt, hogy az ember szívverése ne gyorsuljon fel, az egész világ pulzált. Elázott egy kicsit ő is, vizes lett az illata a hajának, a bőre fénylett az esti homálytól.

Éreztem én hogy baj van, ezért is vettem meg azt a kis csipkés fehérneműt - szánalmas női mentőakció. Mosolyogva lóbáltam a kis ezüst papírzacskót, és még a rúzsomat is előhalásztam a fiók mélyéről. A hajam frissen festve, olyan vörös lett mint a balatoni naplemente. Dübörgött a vérem, de nem akartam megtartani, neki akartam adni – kétségbeesve kapaszkodva valami megmaradt vonzalomba, amire a legsötétebb estéken is emlékeztünk.

Először sürgősen telepítenünk kellett valamit az egyik barátjánál. Gyorsan meglesz, kislány, ne aggódj, aztán süvítünk is haza. Kinn vártam őket a teraszon, még egy pohár bort is megittam a hangulat kedvéért. Rágyújtottam volna, istenem, annyira elszívtam volna egy rohadt cigit, de nem bírja, úgyhogy erről gyorsan lemondtam, és persze már le is szoktam. A barátja persze marasztalt, és sajnos fél füllel hallottam még egy gúnyos megjegyzést: tudod, sietünk, be van sózva a kicsike... Vagy valami ilyesmi. Mert persze tudta, egész héten ez az esténk maradt egymásnak. De soha nem tárgyalt ki így, ez már annyira nem ő volt. Az ajtóból visszafordulva rávertek a telepítgetésre még egy fél órát. Aztán gyosan bevásároltunk. Persze későn értünk haza, de azt még lenyeltem. Amikor folyton áll a bál, abból egy idő után elég, nem akartam megint balhét.

Belibbentem az ajtón, beszaladtam a fürdőszobába, gyors zuhany, kis csipkés fel, direkt úgy mentem az ágyba, hogy ne lásson meg. Nem tudom, maguk hogy vannak ezzel, de egy nő ilyenkor hangolódik. Ami azt illeti, egész este hangolódtam. Mert a jó szexhez igazából agy kell. Hogy agyban a nő rá legyen hangolva. Hogy legyen idő vágyakozni a másik után, hogy egy kicsit kelljen várni, hogy lehessen fantáziálni. Enélkül minden csak testiség, enélkül csak felejthető, kapkodós menetek vannak. Rosszabb esetben sírás lesz a vége.

Szóval benn fekszem az ágyban. Ő a vécén ül. Nem túl izgató, de hát a szükség ugye. Szólok neki, hogy várom. Tudja, hogy úgy várom, és nem úgy mint egy sima este lefekvéshez. Matat a konyhában, nyitogattja a hűtőt, na bassza meg, megy fel bennem a pumpa. De még várok. Akkor pattant el a húr, mikor meghallottam, hogy beindítja a mikrót. Maguk értik ennek a jelentését? A fejében nem az van, hogy a nője kis csipkésben várja benn az ágyban, hanem az, hogy meg kell melegítenie valamit.

Felveszem a köntöst, és kimegyek – a pillanatnak annyi. Persze én vagyok a hülye, mert miért nem tudok két percet várni. Én már nem lepődöm meg semmin. Leveszem a kis csipkést,  és ez kurvára megalázó. Hogy ennyire nem fogja a hangulatot. És ennyire nem érzi azt sem, mikor összetörik. Mert ez nem olyan, amit órákra jégre lehet tenni. Már így is a határon voltam. Mert racionálisan ez persze semmi. De egy női lélek pillanatok alatt elgörbül. Uraim, ezt jegyezzék meg, mert a pillanat varázsa az kurvára kell.

Kivágtattam cigarettáért a sarki boltba. Istenem, de szép ez a rohadt május! És milyen jól esik leszívni a füstöt! Még esett kicsit, kedvem lett volna lefeküdni a fűbe. Hangosan káromkodtam út közben, de közben már néha úgy éreztem, az egész nem érdekel. Lassan nem tudok már sírni. A boltban egy pasas a mellemet bámulja, szemtelenül mosolyog, látom rajta, hogy ő bezzeg fogja a hangulatot. És – ma még csak gondolatban – én elmegyek vele. Vigyél messze május. Vezess a Nap felé. Szélvédőn a lábam, Kezembe chardonnay.

Ha majd nagy leszek

Az új időszámítás kezdetén vörösre festetem a hajam. Nem közönséges, hanem különleges vörösre. A hátam közepét simítja majd, olyan régen vágyom már. Éjjelre befonom a hajam. És újra lesznek szeplőim - egyészen kicsike, alig észrevehető pöttyök. Zöld kombiném vállpántja erőtlenül csúszik le a karomon. És újra szeretsz majd, a fehér ágyunkban.

Szerelem, Valeriána

A szerelmes kutyámat ma csak a Valeriána csillapította le - elég a szomszédban egy tüzelő szuka, és teljesen kivetkőzik magából, szó szerint nyüszít a szerelemtől.

Szeretnék nyugtatóra szoruló szerelmes lenni, feltüzelt szívvel bagózni, borba szédülni. Hagynám magam elkábulni a tavasztól, remegő kézzel várnám a naplementét, napcsíkot fonnék a hajamba, vizes fűben veszteném el a bugyimat. Édes, édes emlékek, miért nem hagytok nyugodni?! Emlékszem, néha én is elszopogattam egy-két Valeriánát, mikor már végképp nem bírtam magammal, és a szívem úgy szaggatott.  Volt életem, derékvonalam, pironkodva vásárolt csipkemelltartóm és kis fekete ruhám is.

Napi örömöm manapság egy szép csokor spárga és illatos vaj. Ez a tompultság, csak ennek legyen már vége.

Ha egy férfi igazán szeret

Mikor éjjel már megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim, és fájt mindenem, akkor a férjem kivitt a kanapéra, a mellkasára vonta a fejemet, és elénekelte nekem a Paff a bűvös sárkányt.

Az idő felkavart pora

Az apai nagyanyámról mesélek a férjemnek (az egyetlen nagyszülőmről, akivel egyáltalán találkozhattam életemben):

(Én): Borzasztó egy nőszemély volt az Erzsi Mama, dagadt volt, ápolatlan és rosszindulatú. Iszonyat büdös és vak sötét volt mindig az egész lakásban. Fruzsinának hívott (?) és romlott túrórudival etetett.

(Férjem): (röhög) Ne haragudj, de annyira szánalmas volt az egész gyerekkorod, hogy ezen muszáj nevetni. Na gyere, szívem, megölellek.

És nevetünk. Pedig tényleg szánalmas.

Nem tudom megmagyarázni, de jó lenne, ha az élet egyszer tényleg igazságot szolgáltatna – és érezhetném, hogy valaki mégis vigyáz rám. Ma éreztem meg először ennek a szelét, hogy végülis valami azért nekem is jár.

Ablakvilág

Megint bekerültem az ablak mögé, fullasztó a meleg idebenn, belülről nézem, ahogy kinn rohan a világ, az emberek sietnek a dolgukra, ÉLNEK, miközben én idebenn várom, hogy valaki megérkezzen. És az idő vasfoga ugye, mikor még a lovag feltüzelt paripájával azon fáradozott, hogy eljöjjön és kiszabadítson önként vállalt (?) börtönömből, pár év lepergett és már vak lett a könnyeimre, azt keresi csak hogyan lehet a kérlelő szájat betömni.

Szinte könyörgök minden mozdulatommal, éjjelente kétségbeesve símulok elforduló testéhez, arcomat az otthonos nyakba fúrva szívom magamban a feloldozás illatát. Messze jársz már édes, világod az enyémtől régen lehasadt, és csak a közvetítés ment meg minket attól a mondattól, amitől aztán minden véget ér.

És én kezdek lassan hozzászokni, hogyan kell a sajgó szívről elfelejtkezni, gépiesen lépkedek, magától kattog a klaviatúra, és már seholsevagyok, miközben naponta dől össze bennem a világ, és erőm nincs már az újrakezdéshez. Százszor megkönnyezett álmaink percről percre halványulva korbácsolják fel lelkemben a rémület és a gyász alattomos árnyait.

Rajzold újra az életed!

Négy nap elvonulás a grafitceruzák, a radírok, a rajzlapok bűvkörében tényleg szinte kicseréli az embert. Megtanultam rajzolni, de ennél sokkal többet kaptam – egy másfajta látásmódot, és persze hitet: bármire képes vagyok. Bizonyosságot, hogy nekem itt dolgom van, összekapcsolódást a jelennel és a létezés örömével. Teljes egybeolvadást az alkotással, azt a bizonyos flow-t, mikor az óramutatók feladják gőgös küzdelmüket, a test elcsendesedik, a külvilág összetöpörödik.

Az én agyam rémséges, állandóan megy a belső párbeszéd, az analízis – szinte megbénít, hogy nem tudok szabadulni a saját fejemből. Most először hallgatott el hosszú órákra az a bizonyos hang. Múlt és jövő nélkül maradtam, csak a szemem és a szívem húzta meg a vonalakat, melyekből lassan összeállt egy egész. És csak csend maradt. Na és a papír - rajta önmagam.

Ínycsiklandozó kalandok I.

A gasztronómia még egy nagyon új területe az életemnek. Szerelmünk alig több mint egy éve tart. A teljes érdektelenségből egyik pillanatról a másikra szenvedély lett. Azóta falom a gasztroblogokat, kiadványokat, szakácskönyveket. Imádom. Talán erre is meg kell érni.

A férjem rendszeresen igencsak elégedett arcát látva (és a bókjait hallva) azt kell mondjam, van hozzá érzékem. Ha muszáj volt, régebben is csuklóból tudtam finomat főzni akár 8-10 embernek is. Sajnos nem mondhatom, hogy ínyenc vagyok, pedig nagyon kéne, ha szeretnék ezzel komolyabban is foglalkozni. Jó ízlésem van, de válogatós vagyok. Mi több, finnyás! Viszont ennek köszönhetően a legfinnyásabb vendég is megeszi, amit főztem.

Ez nem egy gasztroblog, és túlságosan is amatőr vagyok ahhoz, hogy bárkinek tanácsokat osztogassak. De ha egy étel jól sikerül, ide leírom majd a receptet. És fotózni is éppen most tanulok! Rajongok az ételfotókért, úgyhogy próbálkozom.

Hétvégén vendégeink voltak, de mivel késő délután jöttek, és vacsorázni nem szoktak, a lelkemre kötötték, hogy ne főzzek semmi komolyat, megelégednek egy kis harapnivalóval. Így hát bruschettát csináltam. Egyszerű, gyors, nagyon olasz, és mindenki szereti. A változtatás a hagyományos recepthez képest annyi, hogy bazsalikom helyett én friss rukkolát használok. Télen pedig koktélparadicsomot. Ja, és a tetejére pirított fenyőmagot szórok! Mert imádjuk! Ők is imádták, mert kénytelen voltam még egy nagy adagot csinálni. :-)

Bruschetta (4 személyre)
1 nagy adag friss rukkola
1 doboz koktélparadicsom
4 gerezd fokhagyma
½ dl extra szűz olívaolaj
2-3 ek fenyőmag
só, bors ízlés szerint
pirított baguette vagy kenyér

A rukkolát felaprítom, a paradicsomokat apró darabokra vágom, a fokhagymát összezúzom, majd a három összetevőt elkeverem. Én általában rusztikus, magos baguettet használok, felszeletelem, és száraz serpenyőben mindkét oldalát megpirítom. Ezután kb. 1kk olívaolajon illatosra pirítom a fenyőmagot is. Egy olasz ismerősöm azt mondta, nem szabad előre összekeverni a hozzávalókat, mert minden frissen a legjobb. Így hát a pirított baguette szeleteket meglocsolom kis olívaolajjal, ráhalmozom az összekevert zöldségeket, majd sózom, borsozom, és a tetejére szórom a magokat. Ízlés szerint meg lehet bolondítani egy pár csepp jó minőségű balzsamecettel is, nálunk a férjem imádja. Ha vendég jön, prosciutto crudo-t és camambert sajtot tálalok hozzá.

Volt-nincs nyár

Gyerekként a panel volt a közegem, a lakótelep meg a játszóterem, mint minden rendes kulcsos gyereknek, akinek a nagy családi idill csak valami távoli eszménykép maradt. Vannak életlen emlékeim maszatos képű cigány kölykökről, akik folyton szotyoláztak, és sosem jártak a telepen kívül. Talán még most is ott bolyonganak valahol, elveszve a hatalmas szürke házak között. Nekem szerencsém volt. Nyaralni ugyan ritkán jártunk, de anyám egy barátjának köszönhetően néhány hétre szétfeszíthettem a betonkockák falait, és jutott egy szelet éden nekem is.

Zebegényben a csendet szerettem a legjobban, a forróság déli hangtalanságát többnyire csak a méhek zümmögése törte meg. Juci néni hatalmas, ringó farával fáradhatatlanul tett-vett a cserepektől hűvös konyhában, húsos ujjaival diós süteményt készített, jéghideg limonádét kevert. Gyakran elbújtam a konyha ajtó mögé, és csak néztem a dolgos kezeit, mélykék pongyoláját, ahogy a redőiben csúszkált a napfény. A ruháimnak mosás után valahogy mindig nyáréjszaka illata lett. A napok meghitt lüktetésben folytak össze: hol a kerti csap alatt játszottunk Ádámmal, hol meglestük a méhkast, vagy az utca meleg betonját rajzoltuk tele színes krétákkal. Vagy a cseresznyefáról szedtük le marokszám az érett, vérpiros gyümölcsöt, folyt a kezünkön végig a leve, a lábunkat a fa véresre horzsolta, mi meg csak tömtük magunkba a földi édent. A nap persze szőkére szívta a hajunkat, előcsalogatta a szeplőinket, és a puha gyerektalpunk kicsit mindig megkérgesedett a sok mezítlábazástól. Erős földszag volt mindenütt, ösztönösen is borzongás futott rajtam végig minden reggel, mikor a napcsík felkeltett, és először beleszagoltam a levegőbe.

Már nincs panel, és Zebegényi csodaház sincs. Juci néni a föld alatt. Aglomeráció van, és üveges-szürke iroda, sárga Suzuki, meg mikrohullámú sütő, klaviatúra. Nem tudom, mivel fizetünk mindezért, és valójában mi hiányzik. Talán a nyár (is).

Copf, bicikli, száguldás

Még gyerek voltam, emlékszem milyen gyakran néztük a Sörgyári Capriccio-t (közben a konyhából szólt a Cseh Tamást), a fekete-fehér filmkockák sokszor peregtek le a szemünk előtt, mert anyám teljesen odavolt érte, és van abban egy jelenet, mikor a nő levágatja a fenékig érő szőke haját, és aztán a lenyisszantott copfot a bicajára köti, és teker és a rövid haja lebeg a szélben, látszik, hogy milyen boldog és szabad, és hangosan kineveti a sopánkodó férfiakat, mert mennyivel könnyebb neki így - terhek nélkül.

Én is ezt szeretném most szimbólikusan, hogy levághassam a múltnak minden rémét, és könnyű habos fejjel száguldhassak, és a félelmemet megszégyenlítve odaköthessem a biciklimhez, hogy lássátok, ez mind én voltam, de mindennek már vége van.

Az az érzés...

... hiányzik például, ahogy a strandon a gyerektalpainkat kapkodtuk a forró betonon.

Mai mérleg

1 db felrúgott kuka (dühömben)
½ tábla Milka csokoládé (joghurtos)
10 dkg pogácsa
1 csomag szotyola
1 csomag papírzsebkendő
0 óra munkával töltött idő
0 pozitív gondolat
0 smink (ritka eset)
123 negatív gondolat
10/10 eredmény a düh skálán
10 perc zokogásra fordított idő
½ óra tömény panaszáradat

Semmi gond, ne aggódjatok, ez csak a szokásos PMS.

Láthatatlan utak

Az elmúlt hetek-hónapok valahogy az utamba sodortak mindent, amitől addig igyekeztem elmenekülni. Egy jól irányzott mondat januárban az egész eddigi filozófiámat felforgatta, és elkezdtem tudatosan szembe menni mindazzal, amitől félek.

A nagy döntések, lélektépő felismerések mind-mind egy tisztítótűzzé formálódtak, aminek a végén az ember csak a boldog beteljesülést remélheti. A múlt árnyai azonban túl sűrűn és túl hatalmasan állnak az utamba, olyan démonokkal küzdök, amiket már tizensok éve magam mögött kellene tudnom. Az út tehát még korántsem ért véget.

És ott van a nagy döntés is: a három éve húzódó, mindent megváltoztató, életekre kiható döntés, melynek meghozatalára mostanra értem meg. Egy hivatalos platformon a döntőbíró szemébe nézve, egyetlen pislogás nélkül kimondani: vállalom. Ezzel persze minden mást is. Azt, és pont azt a sorsot, amit nekem szabtak ki. Vállalom az egyetlen utat, ami számomra járható, és befejezem a mindig másra való vágyakozást. Megérkeztem, térben és időben összekapcsolódtam az életemmel.

A felelmelő érzés nem tart túl sokáig. Néhány lobogó másodperc, míg a diadal a meggyötört arcon szétterül, a szívemben a melegség felágaskodik, és máris menni kell tovább. A lelkem egy gyermeki szelete még repesve várja az isteni ajándékot, a jól végzett munka édesen lédús gyümölcsét, ám a várva várt jutalom, a bennem foganó apró élet rendre elmarad. A mindennapok sem lettek könnyebbek, a betegségem sem akar ereszteni, a pénztárcám továbbra is üres.

A hétköznapok hősei nem részesülnek kitűntetésben, és bizony a tapsvihar is elmarad. Persze egy-egy elismerő pillantás, egy reményteli összekapaszkodás azért időnként utoléri az embert. Az egyetlen igazi jutalmat a nyugodt lélekkel való elalvás jelenti. Meg a szemnek a tisztasága – ami végül mégis megmarad.

Gyere kicsi fiú!

A fiam nevét is meg kell álmodnom, de nem kopogott még a gondolat, ízlelgetem a betűket, fülemben csengenek a szótagok, de még nincs itt az idő, de már látom, hogy mosolyogva jön majd világra, csak kicsit sír majd, hát persze, a kötelező kör - mert az első lélegzetvétel fáj, aztán sok-sok nevetés, bogárszemeit összehúzza a huncutság, a haja égnek áll majd, mint egy elvarázsolt királyfinak, hamar járni fog, és mászik mindenhova, melegen-szeretőn csillogó szemek, lassan ellepik a kisautók a házat, férfias bátorság, hősökről mesélő könyvek, együtt építjük majd a várost meg a helikoptert, és rekedtre olvasom a hangom, mert csak még egy mesét, cseng a hangja "anya", a szívem megáll a mászóka előtt, de csak nevetve integet rám a magasból, tücsök-bogár zenélni kezd, hangyavadászat a nyáréjszakában, fröcsköljük a vizet a Balatonon, és egy nap, egy óvatlan pillanatban majd ránézek, ébredés után, a reggeli fényben és az apja mosolyog rám vissza az arcáról. Várunk, gyere, itt a helyed!

Gyere kicsi Alíz!

Ha lányom lesz majd, Alíz lesz, biztos úgy hívjuk majd Lizi, sok hajjal képzelem, és húsos combocskákkal, mindenttudó szemekkel meg kicsi vörös szájjal, nő lesz már akkor is, mikor még magzatmáz ragad hozzá, szuszogó kis csomag, olyan gyorsan nő majd, és akkor hosszú haja lesz már, szerintem majdnem fekete, befonom majd neki, és nem vágom le, mert nekem mindig fiús volt, Lizi nem hallja sosem azt, hogy milyen szép kisfiú, ámulnak és bámulnak majd a népek, ahogy csupasz talpacskákkal szalad a füvön, gyöngyözik a gyerekkacaj, susogással telik meg a ház, tündérek és sárkányok, mackók és nyulak költöznek majd hozzánk, és újra lesz karácsony, és kötünk majd koszorút, és sok-sok habot teszünk a kádba, és pogácsát sütünk vasárnap, és életre kelnek a fák, szállnak a virágok, hajakba gabalyodik a Tavaszi szél, Lizi hozza majd mind, gyere, gyere kicsi Alíz!

Nyári álom pillanat

Ültünk a teraszon, Te meg én, nagyon forró nyári este volt. Arcunkat összehúzta a déli napfény parazsa, nyárillatú volt a hajam, és te belefúrtad az orrodat, csak szagolgattál, a mellemen pihentetted a kezed, miközben hátulról öleltél át. Mély, vidéki csend volt, békák és tücskök nyugtalan morajával, holdvilágítással, tűzpattogással. Az éj néma szájában csillagok tátongtak, a Duna langyosan folydogált a lábunk alatt. Pontosan szemben a puritán templom sejtelmes megvilágítása állította meg egy percre az időt, és néhány könnyed másodpercre csak ketten maradtunk. Akkor, ott váltunk egésszé, az élet csak úgy lüktetett körülöttünk, a gyertyalángok némán keringőztek az asztalon. És belőlem egy darab ott maradt abban a visszahozhatatlan, tökéletes pillanatban, mikor Te és én a nyár virágillatú lepedőjén a lelkünkkel szerelmeskedtünk.