Ablakvilág

Megint bekerültem az ablak mögé, fullasztó a meleg idebenn, belülről nézem, ahogy kinn rohan a világ, az emberek sietnek a dolgukra, ÉLNEK, miközben én idebenn várom, hogy valaki megérkezzen. És az idő vasfoga ugye, mikor még a lovag feltüzelt paripájával azon fáradozott, hogy eljöjjön és kiszabadítson önként vállalt (?) börtönömből, pár év lepergett és már vak lett a könnyeimre, azt keresi csak hogyan lehet a kérlelő szájat betömni.

Szinte könyörgök minden mozdulatommal, éjjelente kétségbeesve símulok elforduló testéhez, arcomat az otthonos nyakba fúrva szívom magamban a feloldozás illatát. Messze jársz már édes, világod az enyémtől régen lehasadt, és csak a közvetítés ment meg minket attól a mondattól, amitől aztán minden véget ér.

És én kezdek lassan hozzászokni, hogyan kell a sajgó szívről elfelejtkezni, gépiesen lépkedek, magától kattog a klaviatúra, és már seholsevagyok, miközben naponta dől össze bennem a világ, és erőm nincs már az újrakezdéshez. Százszor megkönnyezett álmaink percről percre halványulva korbácsolják fel lelkemben a rémület és a gyász alattomos árnyait.