Láthatatlan utak

Az elmúlt hetek-hónapok valahogy az utamba sodortak mindent, amitől addig igyekeztem elmenekülni. Egy jól irányzott mondat januárban az egész eddigi filozófiámat felforgatta, és elkezdtem tudatosan szembe menni mindazzal, amitől félek.

A nagy döntések, lélektépő felismerések mind-mind egy tisztítótűzzé formálódtak, aminek a végén az ember csak a boldog beteljesülést remélheti. A múlt árnyai azonban túl sűrűn és túl hatalmasan állnak az utamba, olyan démonokkal küzdök, amiket már tizensok éve magam mögött kellene tudnom. Az út tehát még korántsem ért véget.

És ott van a nagy döntés is: a három éve húzódó, mindent megváltoztató, életekre kiható döntés, melynek meghozatalára mostanra értem meg. Egy hivatalos platformon a döntőbíró szemébe nézve, egyetlen pislogás nélkül kimondani: vállalom. Ezzel persze minden mást is. Azt, és pont azt a sorsot, amit nekem szabtak ki. Vállalom az egyetlen utat, ami számomra járható, és befejezem a mindig másra való vágyakozást. Megérkeztem, térben és időben összekapcsolódtam az életemmel.

A felelmelő érzés nem tart túl sokáig. Néhány lobogó másodperc, míg a diadal a meggyötört arcon szétterül, a szívemben a melegség felágaskodik, és máris menni kell tovább. A lelkem egy gyermeki szelete még repesve várja az isteni ajándékot, a jól végzett munka édesen lédús gyümölcsét, ám a várva várt jutalom, a bennem foganó apró élet rendre elmarad. A mindennapok sem lettek könnyebbek, a betegségem sem akar ereszteni, a pénztárcám továbbra is üres.

A hétköznapok hősei nem részesülnek kitűntetésben, és bizony a tapsvihar is elmarad. Persze egy-egy elismerő pillantás, egy reményteli összekapaszkodás azért időnként utoléri az embert. Az egyetlen igazi jutalmat a nyugodt lélekkel való elalvás jelenti. Meg a szemnek a tisztasága – ami végül mégis megmarad.