Mások élete

Megint egy másik lakás, de mintha mindig is itt éltem volna komfortosan a hófehér falak között, egyedül is meg nem is, olyan jó volt az újra kezdés, tiszta lappal. Az első hónap egy mámor volt, pulzált minden, könyvek, fényképek, rúzsok szétdobálva a lakásban, kattogott a zár, pengett a gitár. A másodikban már jönnek vissza az emlékek, az ágy újra szorongással telik meg, a falak visszaverik az egymáshoz vágott, dühös szavakat. Nem merünk hangosan szeretkezni és esténként hallgatom az utca diszkrét, éppen csak beszűrődő zaját. Néha bevilágít az ablakon egy autó fénye, de a csillagok, a csillagok egy kicsit hiányoznak. 

Megbarnult fényképek

Géza bácsi túl a  hetvenen is feszes derékkal, felszegett állal sétál a pulpituson. Időutazás van, ebben a régi, lerobbant székházban, csak a projektor sercegése, meg az egér kattogása zavarja meg egy-egy pillanatra a tökéletes időélményt. Peregnek a fényképek, 50 év kvintesszenciája, Géza bácsi szeme csillog, régi, ismerős mosolyok bukkannak fel, örökre megmerevedett arckifejezések rajzolódnak ki a vetítővásznon. És csak mesél, nevek, évszámok, otthonok, életek, vársok, de már szökik is a könny, mert ez is halott már, jajj a Gyuri bácsi sincs már, ő is a föld alatt, halottak, mind halottak, akik mosolyognak ránk vissza egy letűnt kor fekete-fehér díszletei elől. Még jó, hogy megfényképezte őket, Géza bácsi, még jó, hogy itt maradt pár tudó szempár, és még sok-sok évig tudnak így meredni ránk.