Ablakvilág

Megint bekerültem az ablak mögé, fullasztó a meleg idebenn, belülről nézem, ahogy kinn rohan a világ, az emberek sietnek a dolgukra, ÉLNEK, miközben én idebenn várom, hogy valaki megérkezzen. És az idő vasfoga ugye, mikor még a lovag feltüzelt paripájával azon fáradozott, hogy eljöjjön és kiszabadítson önként vállalt (?) börtönömből, pár év lepergett és már vak lett a könnyeimre, azt keresi csak hogyan lehet a kérlelő szájat betömni.

Szinte könyörgök minden mozdulatommal, éjjelente kétségbeesve símulok elforduló testéhez, arcomat az otthonos nyakba fúrva szívom magamban a feloldozás illatát. Messze jársz már édes, világod az enyémtől régen lehasadt, és csak a közvetítés ment meg minket attól a mondattól, amitől aztán minden véget ér.

És én kezdek lassan hozzászokni, hogyan kell a sajgó szívről elfelejtkezni, gépiesen lépkedek, magától kattog a klaviatúra, és már seholsevagyok, miközben naponta dől össze bennem a világ, és erőm nincs már az újrakezdéshez. Százszor megkönnyezett álmaink percről percre halványulva korbácsolják fel lelkemben a rémület és a gyász alattomos árnyait.

Rajzold újra az életed!

Négy nap elvonulás a grafitceruzák, a radírok, a rajzlapok bűvkörében tényleg szinte kicseréli az embert. Megtanultam rajzolni, de ennél sokkal többet kaptam – egy másfajta látásmódot, és persze hitet: bármire képes vagyok. Bizonyosságot, hogy nekem itt dolgom van, összekapcsolódást a jelennel és a létezés örömével. Teljes egybeolvadást az alkotással, azt a bizonyos flow-t, mikor az óramutatók feladják gőgös küzdelmüket, a test elcsendesedik, a külvilág összetöpörödik.

Az én agyam rémséges, állandóan megy a belső párbeszéd, az analízis – szinte megbénít, hogy nem tudok szabadulni a saját fejemből. Most először hallgatott el hosszú órákra az a bizonyos hang. Múlt és jövő nélkül maradtam, csak a szemem és a szívem húzta meg a vonalakat, melyekből lassan összeállt egy egész. És csak csend maradt. Na és a papír - rajta önmagam.

Ínycsiklandozó kalandok I.

A gasztronómia még egy nagyon új területe az életemnek. Szerelmünk alig több mint egy éve tart. A teljes érdektelenségből egyik pillanatról a másikra szenvedély lett. Azóta falom a gasztroblogokat, kiadványokat, szakácskönyveket. Imádom. Talán erre is meg kell érni.

A férjem rendszeresen igencsak elégedett arcát látva (és a bókjait hallva) azt kell mondjam, van hozzá érzékem. Ha muszáj volt, régebben is csuklóból tudtam finomat főzni akár 8-10 embernek is. Sajnos nem mondhatom, hogy ínyenc vagyok, pedig nagyon kéne, ha szeretnék ezzel komolyabban is foglalkozni. Jó ízlésem van, de válogatós vagyok. Mi több, finnyás! Viszont ennek köszönhetően a legfinnyásabb vendég is megeszi, amit főztem.

Ez nem egy gasztroblog, és túlságosan is amatőr vagyok ahhoz, hogy bárkinek tanácsokat osztogassak. De ha egy étel jól sikerül, ide leírom majd a receptet. És fotózni is éppen most tanulok! Rajongok az ételfotókért, úgyhogy próbálkozom.

Hétvégén vendégeink voltak, de mivel késő délután jöttek, és vacsorázni nem szoktak, a lelkemre kötötték, hogy ne főzzek semmi komolyat, megelégednek egy kis harapnivalóval. Így hát bruschettát csináltam. Egyszerű, gyors, nagyon olasz, és mindenki szereti. A változtatás a hagyományos recepthez képest annyi, hogy bazsalikom helyett én friss rukkolát használok. Télen pedig koktélparadicsomot. Ja, és a tetejére pirított fenyőmagot szórok! Mert imádjuk! Ők is imádták, mert kénytelen voltam még egy nagy adagot csinálni. :-)

Bruschetta (4 személyre)
1 nagy adag friss rukkola
1 doboz koktélparadicsom
4 gerezd fokhagyma
½ dl extra szűz olívaolaj
2-3 ek fenyőmag
só, bors ízlés szerint
pirított baguette vagy kenyér

A rukkolát felaprítom, a paradicsomokat apró darabokra vágom, a fokhagymát összezúzom, majd a három összetevőt elkeverem. Én általában rusztikus, magos baguettet használok, felszeletelem, és száraz serpenyőben mindkét oldalát megpirítom. Ezután kb. 1kk olívaolajon illatosra pirítom a fenyőmagot is. Egy olasz ismerősöm azt mondta, nem szabad előre összekeverni a hozzávalókat, mert minden frissen a legjobb. Így hát a pirított baguette szeleteket meglocsolom kis olívaolajjal, ráhalmozom az összekevert zöldségeket, majd sózom, borsozom, és a tetejére szórom a magokat. Ízlés szerint meg lehet bolondítani egy pár csepp jó minőségű balzsamecettel is, nálunk a férjem imádja. Ha vendég jön, prosciutto crudo-t és camambert sajtot tálalok hozzá.

Volt-nincs nyár

Gyerekként a panel volt a közegem, a lakótelep meg a játszóterem, mint minden rendes kulcsos gyereknek, akinek a nagy családi idill csak valami távoli eszménykép maradt. Vannak életlen emlékeim maszatos képű cigány kölykökről, akik folyton szotyoláztak, és sosem jártak a telepen kívül. Talán még most is ott bolyonganak valahol, elveszve a hatalmas szürke házak között. Nekem szerencsém volt. Nyaralni ugyan ritkán jártunk, de anyám egy barátjának köszönhetően néhány hétre szétfeszíthettem a betonkockák falait, és jutott egy szelet éden nekem is.

Zebegényben a csendet szerettem a legjobban, a forróság déli hangtalanságát többnyire csak a méhek zümmögése törte meg. Juci néni hatalmas, ringó farával fáradhatatlanul tett-vett a cserepektől hűvös konyhában, húsos ujjaival diós süteményt készített, jéghideg limonádét kevert. Gyakran elbújtam a konyha ajtó mögé, és csak néztem a dolgos kezeit, mélykék pongyoláját, ahogy a redőiben csúszkált a napfény. A ruháimnak mosás után valahogy mindig nyáréjszaka illata lett. A napok meghitt lüktetésben folytak össze: hol a kerti csap alatt játszottunk Ádámmal, hol meglestük a méhkast, vagy az utca meleg betonját rajzoltuk tele színes krétákkal. Vagy a cseresznyefáról szedtük le marokszám az érett, vérpiros gyümölcsöt, folyt a kezünkön végig a leve, a lábunkat a fa véresre horzsolta, mi meg csak tömtük magunkba a földi édent. A nap persze szőkére szívta a hajunkat, előcsalogatta a szeplőinket, és a puha gyerektalpunk kicsit mindig megkérgesedett a sok mezítlábazástól. Erős földszag volt mindenütt, ösztönösen is borzongás futott rajtam végig minden reggel, mikor a napcsík felkeltett, és először beleszagoltam a levegőbe.

Már nincs panel, és Zebegényi csodaház sincs. Juci néni a föld alatt. Aglomeráció van, és üveges-szürke iroda, sárga Suzuki, meg mikrohullámú sütő, klaviatúra. Nem tudom, mivel fizetünk mindezért, és valójában mi hiányzik. Talán a nyár (is).

Copf, bicikli, száguldás

Még gyerek voltam, emlékszem milyen gyakran néztük a Sörgyári Capriccio-t (közben a konyhából szólt a Cseh Tamást), a fekete-fehér filmkockák sokszor peregtek le a szemünk előtt, mert anyám teljesen odavolt érte, és van abban egy jelenet, mikor a nő levágatja a fenékig érő szőke haját, és aztán a lenyisszantott copfot a bicajára köti, és teker és a rövid haja lebeg a szélben, látszik, hogy milyen boldog és szabad, és hangosan kineveti a sopánkodó férfiakat, mert mennyivel könnyebb neki így - terhek nélkül.

Én is ezt szeretném most szimbólikusan, hogy levághassam a múltnak minden rémét, és könnyű habos fejjel száguldhassak, és a félelmemet megszégyenlítve odaköthessem a biciklimhez, hogy lássátok, ez mind én voltam, de mindennek már vége van.

Az az érzés...

... hiányzik például, ahogy a strandon a gyerektalpainkat kapkodtuk a forró betonon.

Mai mérleg

1 db felrúgott kuka (dühömben)
½ tábla Milka csokoládé (joghurtos)
10 dkg pogácsa
1 csomag szotyola
1 csomag papírzsebkendő
0 óra munkával töltött idő
0 pozitív gondolat
0 smink (ritka eset)
123 negatív gondolat
10/10 eredmény a düh skálán
10 perc zokogásra fordított idő
½ óra tömény panaszáradat

Semmi gond, ne aggódjatok, ez csak a szokásos PMS.

Láthatatlan utak

Az elmúlt hetek-hónapok valahogy az utamba sodortak mindent, amitől addig igyekeztem elmenekülni. Egy jól irányzott mondat januárban az egész eddigi filozófiámat felforgatta, és elkezdtem tudatosan szembe menni mindazzal, amitől félek.

A nagy döntések, lélektépő felismerések mind-mind egy tisztítótűzzé formálódtak, aminek a végén az ember csak a boldog beteljesülést remélheti. A múlt árnyai azonban túl sűrűn és túl hatalmasan állnak az utamba, olyan démonokkal küzdök, amiket már tizensok éve magam mögött kellene tudnom. Az út tehát még korántsem ért véget.

És ott van a nagy döntés is: a három éve húzódó, mindent megváltoztató, életekre kiható döntés, melynek meghozatalára mostanra értem meg. Egy hivatalos platformon a döntőbíró szemébe nézve, egyetlen pislogás nélkül kimondani: vállalom. Ezzel persze minden mást is. Azt, és pont azt a sorsot, amit nekem szabtak ki. Vállalom az egyetlen utat, ami számomra járható, és befejezem a mindig másra való vágyakozást. Megérkeztem, térben és időben összekapcsolódtam az életemmel.

A felelmelő érzés nem tart túl sokáig. Néhány lobogó másodperc, míg a diadal a meggyötört arcon szétterül, a szívemben a melegség felágaskodik, és máris menni kell tovább. A lelkem egy gyermeki szelete még repesve várja az isteni ajándékot, a jól végzett munka édesen lédús gyümölcsét, ám a várva várt jutalom, a bennem foganó apró élet rendre elmarad. A mindennapok sem lettek könnyebbek, a betegségem sem akar ereszteni, a pénztárcám továbbra is üres.

A hétköznapok hősei nem részesülnek kitűntetésben, és bizony a tapsvihar is elmarad. Persze egy-egy elismerő pillantás, egy reményteli összekapaszkodás azért időnként utoléri az embert. Az egyetlen igazi jutalmat a nyugodt lélekkel való elalvás jelenti. Meg a szemnek a tisztasága – ami végül mégis megmarad.

Gyere kicsi fiú!

A fiam nevét is meg kell álmodnom, de nem kopogott még a gondolat, ízlelgetem a betűket, fülemben csengenek a szótagok, de még nincs itt az idő, de már látom, hogy mosolyogva jön majd világra, csak kicsit sír majd, hát persze, a kötelező kör - mert az első lélegzetvétel fáj, aztán sok-sok nevetés, bogárszemeit összehúzza a huncutság, a haja égnek áll majd, mint egy elvarázsolt királyfinak, hamar járni fog, és mászik mindenhova, melegen-szeretőn csillogó szemek, lassan ellepik a kisautók a házat, férfias bátorság, hősökről mesélő könyvek, együtt építjük majd a várost meg a helikoptert, és rekedtre olvasom a hangom, mert csak még egy mesét, cseng a hangja "anya", a szívem megáll a mászóka előtt, de csak nevetve integet rám a magasból, tücsök-bogár zenélni kezd, hangyavadászat a nyáréjszakában, fröcsköljük a vizet a Balatonon, és egy nap, egy óvatlan pillanatban majd ránézek, ébredés után, a reggeli fényben és az apja mosolyog rám vissza az arcáról. Várunk, gyere, itt a helyed!

Gyere kicsi Alíz!

Ha lányom lesz majd, Alíz lesz, biztos úgy hívjuk majd Lizi, sok hajjal képzelem, és húsos combocskákkal, mindenttudó szemekkel meg kicsi vörös szájjal, nő lesz már akkor is, mikor még magzatmáz ragad hozzá, szuszogó kis csomag, olyan gyorsan nő majd, és akkor hosszú haja lesz már, szerintem majdnem fekete, befonom majd neki, és nem vágom le, mert nekem mindig fiús volt, Lizi nem hallja sosem azt, hogy milyen szép kisfiú, ámulnak és bámulnak majd a népek, ahogy csupasz talpacskákkal szalad a füvön, gyöngyözik a gyerekkacaj, susogással telik meg a ház, tündérek és sárkányok, mackók és nyulak költöznek majd hozzánk, és újra lesz karácsony, és kötünk majd koszorút, és sok-sok habot teszünk a kádba, és pogácsát sütünk vasárnap, és életre kelnek a fák, szállnak a virágok, hajakba gabalyodik a Tavaszi szél, Lizi hozza majd mind, gyere, gyere kicsi Alíz!