Volt-nincs nyár

Gyerekként a panel volt a közegem, a lakótelep meg a játszóterem, mint minden rendes kulcsos gyereknek, akinek a nagy családi idill csak valami távoli eszménykép maradt. Vannak életlen emlékeim maszatos képű cigány kölykökről, akik folyton szotyoláztak, és sosem jártak a telepen kívül. Talán még most is ott bolyonganak valahol, elveszve a hatalmas szürke házak között. Nekem szerencsém volt. Nyaralni ugyan ritkán jártunk, de anyám egy barátjának köszönhetően néhány hétre szétfeszíthettem a betonkockák falait, és jutott egy szelet éden nekem is.

Zebegényben a csendet szerettem a legjobban, a forróság déli hangtalanságát többnyire csak a méhek zümmögése törte meg. Juci néni hatalmas, ringó farával fáradhatatlanul tett-vett a cserepektől hűvös konyhában, húsos ujjaival diós süteményt készített, jéghideg limonádét kevert. Gyakran elbújtam a konyha ajtó mögé, és csak néztem a dolgos kezeit, mélykék pongyoláját, ahogy a redőiben csúszkált a napfény. A ruháimnak mosás után valahogy mindig nyáréjszaka illata lett. A napok meghitt lüktetésben folytak össze: hol a kerti csap alatt játszottunk Ádámmal, hol meglestük a méhkast, vagy az utca meleg betonját rajzoltuk tele színes krétákkal. Vagy a cseresznyefáról szedtük le marokszám az érett, vérpiros gyümölcsöt, folyt a kezünkön végig a leve, a lábunkat a fa véresre horzsolta, mi meg csak tömtük magunkba a földi édent. A nap persze szőkére szívta a hajunkat, előcsalogatta a szeplőinket, és a puha gyerektalpunk kicsit mindig megkérgesedett a sok mezítlábazástól. Erős földszag volt mindenütt, ösztönösen is borzongás futott rajtam végig minden reggel, mikor a napcsík felkeltett, és először beleszagoltam a levegőbe.

Már nincs panel, és Zebegényi csodaház sincs. Juci néni a föld alatt. Aglomeráció van, és üveges-szürke iroda, sárga Suzuki, meg mikrohullámú sütő, klaviatúra. Nem tudom, mivel fizetünk mindezért, és valójában mi hiányzik. Talán a nyár (is).