Copf, bicikli, száguldás

Még gyerek voltam, emlékszem milyen gyakran néztük a Sörgyári Capriccio-t (közben a konyhából szólt a Cseh Tamást), a fekete-fehér filmkockák sokszor peregtek le a szemünk előtt, mert anyám teljesen odavolt érte, és van abban egy jelenet, mikor a nő levágatja a fenékig érő szőke haját, és aztán a lenyisszantott copfot a bicajára köti, és teker és a rövid haja lebeg a szélben, látszik, hogy milyen boldog és szabad, és hangosan kineveti a sopánkodó férfiakat, mert mennyivel könnyebb neki így - terhek nélkül.

Én is ezt szeretném most szimbólikusan, hogy levághassam a múltnak minden rémét, és könnyű habos fejjel száguldhassak, és a félelmemet megszégyenlítve odaköthessem a biciklimhez, hogy lássátok, ez mind én voltam, de mindennek már vége van.